Varró Dániel: Kicsinyke testamentum

I.
Most, kilencszázkilencvenhatban,
Én, Varró Dániel diák,
Lógást, lapítást abbahagytam,
Bevégezvén az iskolát,
Számomra megszűnt egy világ,
- Fordulhat-e sorsom naposra? -,
Hűlt helyemen legyen virág
E csöppnyi testamentumocska.
II.
Egy tanteremben üldögélek,
Befúj a szél az ablakon,
Belül már szárnyat bont a lélek,
Kakukk egy őszi hajnalon,
Hittem, hogy lesz oly alkalom,
Mikor szivemre gyűlne minden:
Azt gondoltam, hogy itt lakom,
S lám, mégis el kell mennem innen.
III.
Pedig szerettem idejárni.
Mikor még szinte csillagos
Az égbolt, elindulni, várni,
Hogy jönne már a villamos;
Az ember persze hajlamos
Mérgelődni, míg van, a kincsen.
Jaj, minden olyan kajla most!
Silány rímként nyekeg a nincsen.
IV.
Szerettem szabad lenni, léha,
Lábat lógázni könnyű kedvvel,
Óra helyett sakkozni néha
(Hiába no, gyarló az ember),
Szerettem kicsit késni reggel,
Ha nem matek volt (mert a Harsi,
Ha késnek, bősz akár a tenger,
Épphogy csak azt nem mondja: mars ki!).
V.
Szerettem a tanári önkényt,
Mert nem volt öngúny nélküli,
A menzát is csütörtökönként,
Meg pénteken, ha volt süti,
Bendőmet már a hold süti,
S a szél babrál az ingemen,
Szívem sok lim-lom mért üli?
Szétosztom íme mindenem.
VI.
Item, a mosolygós Maca,
Ki segít mindig boldogan,
S ki tán a boldogság maga
(Hisz ránézésre épp olyan),
Belül meg annyi lelke van,
Hogy jut minden diákra kettő,
Megkapja búsuló szavam:
"Bárcsak ne volnék elmenendő!"
VII.
Item, derék patrónusomra
Testálom hitvány lelkemet,
Nem lesz szegénynek annyi gondja,
Ha holmi lelkiismeret
(Mint gyilkoló merényletek
Kapcsán a gaz gonosztevőt,
Az ármányos Rettegnyiket)
Többé már nem furdalja őt.
VIII.
Item, a jó Gaszner Tiborra,
Ki volt türelmes mesterem,
S kihez oly illő büszke orra
(E földön párja nem terem)
- Szeretett volna szemtelen-
Nek látni olykor, jó fiát -,
Ezennel ráfrecsegtetem
Tollamból az iróniát.
IX.
Item, hogy ne gyötörjék kínok,
Két világbajnoki címemet
Simon Tamás, az argentínok
Lelkes vezére kapja meg;
Szeméből, tudom, könny pereg,
Midőn e dicsbe belekóstolt.
Ügyeljen rá, ha nem leszek,
Ne szenvedjen hiányt a gombsport.
X.
Item, a nyájas Biró Gábor,
Cukrásztanoncok oktatója,
Ki sosem enged szigorából,
Amíg véget nem ér az óra,
Szert tesz kiszolgált vonalzómra
- Szép, hosszú szárú vonalzó ez -,
A számok mind lekoptak róla,
De körmöst osztogatni jó lesz.
XI.
S ha már ily bőkezu vagyok,
Minek tartanám meg a csücskét
Annak, mit elszórtam?
Hagyok a Press-re is hát valamicskét
- Tudom, hogy elkel a segítség,
Ki szerkesztő, firkálni restell -:
Híres szorgalmamat vegyítsék
A vasmarokkal, mely a Mester.
XÍI.
De jaj, batyumból fogy az olcsó
Portéka, és sokat beszélek,
Kicsinyke hagyatékról volt szó,
S lám, egyre duzzad, no az ének,
Bűn volna már az, szörnyű vétek,
Ha még hosszabbra nyúlana;
Ki nem tud semmit még övének,
Azokhoz szól e ballada.

Az elköszöngetés balladája

Belőletek hogy mit se látok
Többé, okosok, ostobák,
Portásbácsik, magyartanárok
S ti sok sínylődő kisdiák
(Nektek se légyen mostohább
A sorsotok, mint volt nekem),
Szivembe kardok kínja vág,
S hiány ül majd a lelkemen

Rosszakaróim, jóbarátok,
Temérdek angyal és svihák,
Szép, szőke, barna, csúnya lányok,
Sakkpartnerek, konyhásmamák,
Tavaszi leves, tészta, mák,
Rongy testem innen elmegyen,
Közös sorunknak vége hát!
Hiány ül majd a lelkemen.

Töri-, matek-, rajz-, nyelvtanárok,
Kerámiák, köcsögdudák,
Könyvtárosok és csillagászok,
Vegyétek szívem búcsúját!
Nem vágok hozzá bús pofát,
Ha könnyem csorran, elkenem,
De mit tagadjam, sok pupák,
Hiány ül majd a lelkemen.

Ajánlás

Hát nem is folytatom tovább,
Bozontos orrú hercegem:
Ha nem lakom már iskolád,
Hiány ül majd a lelkemen.

reggel

mért reggel fut a háton végig a rémület ujja
gőgünk láncingét mért reggel veri át
fürge nyilával a kétség csördül a vekker a reggel
bús hadi kürtje hahó ugrik az én gyönyörűm
vesz papucsot macisat hamar oldja le szép derekáról
két ölelő karomat fut ki pisilni hamar
mért reggel jut eszünkbe hogy elhagy a nő kit imádunk
hallva az ágyból az új nap csobogó zajait
míg cseng távoli rétek csendje fülünkbe szemünkről
most veszi játszva csak el puha lánytenyerét a halál
kint fütyörészik a víz és vígan pittyen a mikró
bögrék és kanalak összeütődnek és ím
instant oldódik kakaópor a tejben a vízben
kávé és teafű rebben ezerfele szét
mert négyféle nedűt hörpint föl ilyenkor a drága
kávét dzsúszt kakaót gyömbér ízű teát
csészefülek félénken az ujja köré tekerednek
nyújtja nyakát a fiók tátva a csőre felé
bújj még bújj ide még nyomj csókot a számra te drága
forrót és hideget édeset és keserűt
vagy csak az ujjbegyedet húzd végig az ajkamon egyszer
nem lehet ó tudom én nincs neked arra időd
nincs neked arra időd cica fut ki a kádból a víz már
futsz ki a kádhoz ezért módszeresen mosakodsz
arc fül nyak hát kéz láb intim részek a sorrend
mindet megmosod és megtörlöd bekened
arckrém kézkrém bőrfeszesítő krém meg ilyesmi
s már kezed illatosan száz bugyi közt kotorász
melltartót veszel és igazítod benne a melled
festett fürtjeidet kunkorítod kifelé
most ez a szoknya vagy az és a pink top ehhez hogyan illik
és hogy a blézer a blúz a szőrgalléros izé
mért hat reggel a testnél meztelenebbnek a lélek
mért vacog úgy miután partra sodorja az éj
hol van a nap mi süttötte a szél hova fújta ruháit
álmok gyöngyeivel vállán mért vacog úgy
most a harisnya jön itt nejlon vagy necc az a kérdés
az nem időszerű még erről a szem leszaladt
nincs egy percnyi időd hiszen annyi a tennivaló még
szemhéjpúdert kell tenni szemedre lilát
szempillát bodorítani festeni rúzzsal a szádat
gyűrű csatt divatos hajgumi fülbevaló
egyetlen vakító kincsem te vagy énnekem édes
érted hagytam el én egykor a fél szememet
érted jöttem idáig e völgybe bicegve falábon
ások a mélybe le most nyitva a láda üres
nincs meg az autókulcs kiabálsz macikám hova tettem
nem láttad valahol jársz kipp-kopp föl-alá
nézed a tegnapi táskát nézed a tegnapelőttit
nincs meg nincs meg a kulcs szépek a szádon a csék
hát hogy utálom a sok kollegádat egész nap a cégnél
ó hogy gyűlölöm én délben a pizzafutárt
mert neki rúzsos a szád és a lábfejeden neki billeg
a gonddal kipucolt francia női cipő
mert neki vagy szép mert neki mondod a cséket olyankor
négy fal közt lakom én meglett végül a kulcs
meglett végül a jó retikülben volt a helyén csak
ott volt pont legalul rajta a két telefon
négy fal közt lakom én hova nem süt a nap se be reggel
egyetlen cicomám fénysugaram te vagy és
zsebkendő szemüvegtok a tárca a jogsi a fésű
gyorsan megcsókolsz rám mosolyogsz kisietsz
elmész zacc kakaócsík ennyi marad csak utánad
ujjnyi a dzsúszból pár pöndörödő teafű

Borbála

Zizzen a
szívemen
szerelem
szőrszála,
ha hallom
a neved,
Borbála,
Borbála.

Ujjongó
lelkemet
nem bírom
kordába
tartani,
mióta
ismerlek,
Borbála.

Ahogy te
langymeleg
sapkácskát
hordtál a
füleden,
úgy hordom
a neved,
Borbála.

 Hiába
zúg körül
gyűlölet
orkánja,
ha belül
melegít
ez a név,
Borbála.

Bele is
majszolok,
mint holmi
tortába,
lassacskán
elhízom
miattad,
Borbála.

Locska lány,
akinek
nem akad
torkán a
csacsogás,
ezt mondja
a neved,
Borbála.

 (Ez persze
nem igaz,
csak mert a
formába
besimult,
csak azért
írtam ezt,
Borbála.)

Borikám,
ejnye, hát
nem járunk
órára?
Ezt kérdi
korholón
a neved,
Borbála.

Mennyi sok
tehetség
szorult a
tollába!
Így kiált
lelkesen
a neved,
Borbála.

 Szinte él
ez a név,
hol éber,
hol kába,
de mindig
ott csücsül
fülemben,
Borbála.

Ó, az r
sasorra!
Ó, a b
ólába!
Csupa orr,
csupa bor,
csupa bál,
Borbála.

Vadóc kis
ámorok
elsütött
mordálya.
Borbála,
Borbála,
Borbála,
Borbála.

Változatok egy gyerekdalra

A GYEREKDAL

Boci, boci, tarka,
se füle, se farka,
oda megyünk lakni,
ahol tejet kapni.


BALASSI BÁLINT

Búm, kínom, énekem nyílnak mind végtelen
árvaságban,
Mint gyermek tehénnek bánatja temérdek 
tarkaságban.

Olyan lehetetlen élnem szeretetlen
nálad nélkül,
Minthogy az borjúcska legyeket elhajtsa
farka nélkül.

Cupido vad lángja, szerelem fullánkja
kínoz régen,
Friss rügyként feslenem, kegyelmes Istenem,
minek nékem?

Immár csak vergődöm, idegen erdőkön
bujdosnom kell,
Engedj már öltöznöm, más földre költöznöm,
hol foly sok tej.

CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY

Bőgicsélő tarka lényke,
Szívemet lakó tehénke,
Ah, mért lettél ily nehéz?
Faldogáló kicsi szádtól,
Harmatgyöngyös orrocskádtól
Vidor kedvem mért enyész?

Odahagytam borozásim,
Feledém víg torozásim,
Míg te éltetőm valál,
Pegazomról leugortan
Csak terajtad bocigoltam,
Nem csaldosott a halál.

Ám miolta nyögdegélnek
Érzeményim, már az élet
Lillám nélkül mi nekem?
Bibe nélkül mi a porzó,
Szomorú kis bocitorzó,
Fülevesztett szerelem?

BERZSENYI DÁNIELl

Hol kószáltanak el hajdani borjaink?
Zengő hangjuk a múlt berkein elhagyák,
Nem szól nélkülük itt víg Philoméla sem,
Csak bús őszibogár zönög.

Eltűnt szép fülük, és könnyü Zephyr lehén
Lágyan lengedező díszük is elveszett,
Így dőltek le Bizánc tornyai egykoron,
Így múland el a gloria!

Oh, így korcsosul el régi, nemes fajunk,
Tündér myrtusi mind sorra lehullanak,
Oh, a farkahagyott, foltosodó idő
Minden díszt lelegel hamar.

Nem tér meg Ganyméd, s Bacchusi hűs nedű
Szomjú szánkba talán már sosem ömledez,
Csak nyúlós tejeket tölt poharunkba majd
Éltünk égi pohárnoka.

ARANY JÁNOS

Pettyes bikaborjú, két fajta szülötte
Legel a pataknál, szél zúg körülötte,
Hej, biz� fület imhol elhullata farkat,
Öntözi a mezőt piros szinü harmat.

Elbődül a jószág, vérben szeme fordul,
Csóválna: hiába, nem kél köd a porbul;
Tudna csak beszélni � rogyván szive, lába, �
Ilyesféle szókat forgatna magába�:

�Ó! mennybeli Isten, mi végre születtem,
Mit ér a pataknál legelni fületlen,
Bőgvén haza sorsát mit ér ma ha dallom,
Ha ő sose� hallja, � ha én sose� hallom?�

Így jutna borongván mélyebbre a gondban,
Arrébb cica árnya iramlik azonban,
�Ez volt! hiszen ez volt: bosszú tava nyelj el!...�
� Bajsza feketéjén megcsillan a tejfel.

ADY ENDRE

Álltam a Pusztán, álltam állván, 
Kérődzve, bőgve, búsan, árván,
Mikor, hahó,
Rámtörtek csülkös kis zeuszok.

�Hej, szájas kis töpörtyü-borjak,
Mi kéne, hé, rátok tiporjak?
Ahol a Tej,
Oda szaladnánk lakni mi is?

Rátok dől e rozoga pajta,
S én ősi, szent, keleti fajta,
Én féljek, én?
Tudjátok ti, hogy én ki vagyok?

Nem holmi senkik tarka fattya,
A Mammon volt anyám ükatyja,
Hej, piszkosok,
Nekem aranyból van a fülem.�

És kacagtam, rengett a Puszta,
Fülét, farkát gyáván behuzta,
S futott, hahó,
Futott a csülkös boci-sereg.


KOSZTOLÁNYI DEZSŐ

Ti csak nevettek rajtam, kis bolondon.

Röhögve durván és kuncogva halkan,
gonosz mosollyal gúnyolódva rajtam,
hogy zümmögő neszekre semmi gondom,
mert nincs fülem se farkam,
s úgy állok itt e harmateste dombon,
mint régi hősök vérező porondon.
De gőgöm rég a semmiségbe varrtam,
s arany-szelíden, mint egy árva pálca,
dac nélkül én a képetekbe mondom,
hogy messze Párizs, s jaj, oly messze London,
s hogy minden játszi tarkaság csak álca.

Bármerre tartunk, úgyis ugyanarra.
Oda hol kancsal éltem elfelejtem,
s búját mindenki elbocsájtja helyben,
hol ép farokkal bőg a méla marha,
s csak fürdőzünk az édes, égi tejben.

ha szívemen a félelem

�a védelem a védelem
a szívemen a félelem�
(Knézy Jenő)

ez van jenő mi volna más
hiába volt a szurkolás
egy árva kontra passzra tett
megint kikaptunk basszameg
román-magyar magyar-szlovák
hogyan tovább hogyan tovább

s a sok csatár a sok csatár
a szívemen a borzadály
ó jaj a józsi jaj a pisti
hogy mit hagyott a béla is ki
s egy percre rá saját kapunk 
előtt a vész hogy gólt kapunk
a rettegés e régi zsemle
vajas felével hull ölembe
király gabi király gabi
hiába is kiáltani

mert jaj ki gondol énvelem
ha szívemen a félelem
ki látja sajgó lelkemet
a sóhajom ki hallja meg
jaj mért nem lettem sportriporter
kit hallanak ha gólt rikolt el
kinek egy nemzet csügg szaván
ha verset is szaval talán
szebb volna sóhajtozni könnyebb
egy nép szemébe csalna könnyet
s egy nép ringatná szívein
a rímeim a rímeim

de lásd jenő a sors kemény
(nincsen remény nincsen remény)
én nézem bár a meccseket
kommentátor sosem leszek
s habár a csend vizéből innál
te sem leszel poéta immár
mert lásd jenő a múzsa vak 

s eszembe jut hogy láttalak
a száztizenkettes buszon
jenő ősz voltál ősz bizony
már megcsapott egy őszi szellet
s a magyar futball sírja mellett
hol eddig oly vígan toroztál
lassan felvált egy új korosztály
a szívük már nem úgy dobol
a futball nem menny és pokol
nem ősi dráma már nekik
legtöbbször meg se verselik

emészt e mondd a harag ó
hogy nem rímel a faragó
s a hajdu bé a hajdu bé
riadt szived följajdul-é
hogy hová lett a kéj a kín
hová a futballból a rím
hová a vers hová a líra
a lét gyepén e lenge bíra

jenő elébed térdelek 
saját rímeddel kérdelek
ha szíveden a félelem
mi óv miféle védelem
nem a metrum e szaladó team
a félelemből fakadó rím
nem e megtartó vastraverz
a vers jenő csupán a vers?

Szösz néne

Fönt a Maszat-hegy legtetején,
ahol érik a Bajuszos Pöszméte,
és ahol sose voltunk még, te meg én,
ott ül a teraszán Szösz néne.
Ott ül a teraszán
vénkora tavaszán,
néha kiújul a köszvénye.

Ott ül dudorászva egy ósdi hokedlin,
szimatol körülötte az öszvére, 
hogyhogy sohasem tetszik berekedni
a nagy dudolásban, Szösz néne?
Hogyhogy a köszvény,
hogyhogy az öszvér
nem szegi kedvét, Szösz néne?

Hát, tudjátok, ez úgy van, gyerekek,
nálam csupa szösz az asztal, a kerevet,
csupa szösz a tévé, csupa szösz a telefon,
szösz van a padlón, csempén, plafonon,
szösz van a hokedlin, szösz van a nokedlin,
szösz van a hajamon, a fülemen, a szöszömön,
öszvér, köszvény, semmi se búsít,
nem szegi semmi se kedvem, köszönöm.

Futnak a Takarítók a teraszhoz,
sipitoznak máris: �Szösz néne,
Csupa szösz a függöny, csupa szösz az abrosz,
nem lesz ennek rossz vége?
Csupa szösz a nyugdíj, csupa szösz a TAJ-szám,
szösz van a porcica kunkori bajszán,
szösztelenítsünk, portalanítsunk,
föltakarítsunk, Szösz néne?�

Fönt a Maszat-hegy legtetején,
ahol érik a Bajuszos Pöszméte,
és ahol sose voltunk még, te meg én, 
dudorászik a teraszon Szösz néne:
�Szösztelenítés, portalanítás,
föltakarítás? Kösz, még ne.�

ŐSZI SZONETT

Fölkél a nap, az asztalon fanyúl.
Várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl,
de október van, nyirkos és sötét,
az Úr kihörpölé arany sörét.

Arany sörét kihörpölé az Úr,
várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl,
de október van, undok és vizes,
az asztalon fanyúl, leszáll az est.

Leszáll az est, az asztalon levél,
azt írja, vártalak, hova levél?
Várnánk, hogy szikra pattan, lámpa gyúl,

az asztalon pohár, levél, fanyúl.
Október van, se fény, se árpalé,
arany sörét az Úr kihörpölé.

Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson

Eszedbe jut, hogy eszedbe ne jusson
valahogy mégis elfelejteni,
leírod, aláhúzod, kiragasztod,
szamárfülecskét hajtogatsz neki,

kisimítod, odateszed a székre,
az ágy mellé, hogy szem előtt legyen,
leülsz, kötsz egy csomót a lepedőre,
elalszol, elfelejted, hirtelen

eszedbe jut, felugrasz, zsebre vágod,
a szíved közben összevissza ver,
sehogy sem hiszed el, hogy ott van nálad,

kihúzod, megtapogatod, de mindjárt
el is teszed, és ráhúzod a cipzárt -
mikor megnyugszol, akkor veszted el.

Átok

Fogad, miből hiányzik egy darab,
romoljon, vásson el, ha mást harap.

A percben, ahogy másra néz nevetve,
hályog boruljon mind a két szemedre.

Ha másnak domborul ki zsenge halma,
fonnyadjon el melled, mint az alma.

Nyálad, ha szádra másik száj tapad,
apadjon el, mint eltévedt patak.

Nyíló öled, ha mást szorítsz karodba,
korhadjon el, mint férges fának odva.

A szíved, mint a megszáradt perec,
törjön ketté, ha véle mást szeretsz.

Nyelvművelés

Sok mindenben nem értünk egyet, kedvesem, - például nyelvi kérdésekbe sem. - Te elborzadsz, és téged el iszony fog, - ha meghallasz mondjuk egy deviszontot, - és azoknak a mondatoknak, amikben szóvalok vannak meg izék, - nem érzed az izét. Tény és való ámde máskülönben, - hogy nem fogalmaz nálad más különben, - és mint egy bűvész húzgálod elő a kalapból - azokat a szavakat, amik a hétköznapi ember aktív szókincsének nem képezik a részét már alapból, - akiknek a beszéde inkább csak mordulat, - és nem hemzseg mondataikban a sok pontos és találó fordulat, - mint a tieidben, - amik hihetetlen - mennyiségű frappáns frázissal ellepett - szellemed - számára szolgáltatnak keretet, - és mindig kerekek.Rám nem áll a fönti állítások egyike sem, - és az igéket sem ragozom ikesen. - Nem beszélek pergő mondatokban, - inkább vontatottan, - legtöbbször töltelékek - miatt túltelített - mondatszörnyeteg - az, amit magam előtt görgetek, - és időbe telik míg az ilyen hátok meg megek meg tudodmik között, - amikbe ütközök, - végre kibököm a farbát is, - a verbális - közléseim, mit mondjak, hebegősek, - nem ez az oldalam a legerősebb.Mindezt belátom készségesen, - de azt mégis ellenérzéssel lesem, - ahogyan te a nép - töltelék-, - kötő- és csúnyaszó - halmozó - rétegén köszörülöd kéjjel a nyelvedet, - és ebben vitatkoznom kell veled, - mert szerintem igenis van olyan, hogy valaki így beszél, de a szelleme közbe még ragyog, - még ha a legjobb példa nem is én vagyok, - és szerintem nem föltétlenül esetlen, - ami keresetlen, - és lehet, hogy ez a stílus nem olyan, akár egy 99-es évjáratú, finoman fanyar Cabernet Sauvignonnal teli, díszdugós butélja, - de azért van bukéja. - Ami pedig a deviszontot illeti, - az egy állati - nagy tévedés, hogy az hibás, - mi más, - hiszen azt mindenki látja, kivéve a vak, - hogy vannak még ilyen kötőszavak, - egyet mindjárt leleplezek: - az ámde is két rokonértelmű, ellentétet kifejező kötőszó összetapadásából keletkezett, - és ami még a magyar nyelvben neki némi létjogosultságot garantál, nos - Babits is használta, és Arany János, - de nem akarok veszekedni veled, életem, - csak eltérő a nyelvszemléletem.De mire ezt kimondom, a vita kulturált hangneme addigra persze megszűnt,- és már rég veszekszünk, - mert te úgy érzed, hogy neked esek, - pedig csak a vitastílusom az, ami az átlagosnál kicsit hevesebb, - én meg azt veszem zokon, -hogy mért azon lovagolsz, hogy hogy mondom, és nem amiket mondok, azokon, - szóval a ló velünk eléggé elszaladt, - a cérna elszakadt, - és áll a bál, - és már egyikünk sem érvel, csak sértetten hallgat, vagy ordibál, - míg végül elvágjuk a csomót, ezt a gordiuszit, - és adunk egymásnak egy puszit, - az indulatok minél messzebbre ragadtak, - annál nyelvesebbet és vadabbat, - szóval a kérdés továbbra is a levegőbe lóg, - nem zárult le a dialóg, - a nézeteltérésnek ez a forrása nem lett elapasztva, - aminek az a haszna, - hogy újra össze lehet veszni rajta - majd, ha - akarunk, és hát anélkül mi - nem tudnánk ilyen klasszul kibékülni, - és a szánknak se volna a csókra ilyen jó mentsége, - mert abban szerencsére - egyetértünk, és nem csak elvileg, - hogy mégiscsak ezt a legjobb művelni nyelvileg.