Kritika: Volt egyszer egy ...Hollywood

Szerintem Tarantino zseniálisnak tartaná Madách Tragédiáját, ha egy modern fordításban olvashatná el. Most készítette el a hiányzó huszadik századi színt hozzá. Nevet is adott neki: Hollywood. Madách azt fogalmazta meg, hogy az ember zsenialitása és gyarlósága időről időre összecsap, és hiába a szép erkölcsi példázatok, a művészek és tudósok kreativitása, végül valamiért mindig az utóbbi kerekedik felül.

A derék Quentin röpke két óra negyven percben mesél el nekünk egy múlt századi történetet. Mivel mindenki ismeri, nekrológnak azért túl hosszú. Akkor is, ha az emlékek szépek. Mert a film megjelenésekor gyarló vásári látnivaló volt, ami hozta a bevételt. Aztán felfedezték, hogy a mozgóképekkel sokkal szórakoztatóbb történeteket mesélni. Imádják az emberek. Ekkor született Hollywood. Le is nevelte az embereket az olvasásról, hiszen nem igényelt erőfeszítést. Voltak néhányan, akik művészi magaslatokat céloztak be, de a filmgyár eladható termékeket akart.

„Most indul a vonat”

Teremtett egy virtuális valóságot, ahol a western kocsma mellett állt az ókori Róma oszlopsora, Chicago egyik garázsa jól megfért a Montmarte műteremlakásaival. A Columbo sorozat kedvenc helyszíne nem véletlenül mindig a filmgyár volt. A zárt osztály betegei, a rendezők és színészek pedig kerékpáron rohangáltak helyszínről helyszínre.

Tarantino kiválaszt két átlagos figurát az 50-es évek filmes hőskorból. Rick Daltont (DiCaprio) a szebb napokat is látott színészt és Cliff Booth-t (Brad Pitt) a laza és sármos kaszkadőrt. Los Angeles a filmről szólt, ők pedig jól éltek belőle. Sok feleség, sok válás. Ha nem akart válni valaki, hirtelen gyanús körülmények között eltűnt. Ennek a világnak eléggé szabatos és szabad szájú ábrázolása miatt nem ajánlott az elsőáldozókat ezzel a mozival megajándékozni. Minden és mindenki megkapható, a producerek viselt dolgairól legendák szólnak. Polanski a szomszédba költözik, át lehet ugrani Sharon Tate-hez (Margot Robbie) egy koktélra. Szerintem Keith Richards és Jagger is ott lebzsel valamelyik apartmanban. Al Pacino alakjának felbukkanása a terepen pedig maga az időutazás.

Nincs még biztonsági öv a kocsikban, mobil telefon a kézben, van viszont füves cigi és hippi kultúra, leöntve jó adag giccses slágerrel. A California dreemin’ még Diana Krall-on is kifogott, mikor feldolgozta. A színészek magukat nézik a moziban, a régi klasszikus filmekbe bemontírozott DiCaprio szórakoztató ötlet. A nagy öregek már senkire és semmire nem emlékeznek. Még a szövegeikre sem. A szenilitás és az alzheimer birodalmában élnek igénytelen lepusztultságban. Rick Dalton is a sminkesnek és a fodrásznak köszönhetően leginkább Johnny Cash utolsó lepukkant éveit idéző külsővel flangál a film végén.

Gyár állott, most kőhalom

Olyan sikeresen működött a gyár, hogy meghódították a tévét is. Generációk nőttek fel ezeken a (rém)meséken. Tarantino jó ideje nem csinál mást, mint ezeket az eltanult kliséket használja nagyon hatásosan. A nézők pedig ellesték a színészektől a gesztusokat, az öltözködést és a hajdivatot, a koktélok elkészítését, a lakberendezést, az ő mondataikat idézték a hétköznapjaikban. Ahogy ma a mobilt bámulják az emberek, úgy tették ezt a tévével is. Szellemi narkotikumot gyártottak. Ráadásul hatalom is gyorsan felfedezte, hogy mire jó neki, hogy tudja használni. Még elnököket is láttunk, akik ebből a világból érkeztek. Aki esetleg itt még a művészetre és erkölcsi értékekre kíváncsi, annak múzeumba kell mennie. 

A krimi vonal aztán úgy kerül a történetbe, hogy az anarchista hippik bosszút akarnak állni a gyerekkorukban tévében látott és csodált hollywoodi sztárokon. „Gyilkoljuk meg, akik gyilkolni tanítottak minket”. Dalton ki is megy, hogy privát utcájukból elkergesse a terepszemlére érkezőket. Charles Manson bandája brutális vérengzésének főpróbája zajlik előttünk, amit Cliff és egy kutya, meg Rick a lángszóróval még meghiúsít. Hiszen ez Hollywood, Neo, Bogart, Rocky és Rambo terepe. De a legvégén épp a terhes Tate hívja be a színészt egy italra. Rossz ómen, ha ismerjük a 20. század történetét.

Állítólag a piramisokat azért építették, hogy figyelmeztessék az utódokat. Húszezer évenként a klímaváltozás elpusztítja a civilizációt, s ezt az ő fantasztikus tudásukkal sem tudták megakadályozni. De a forró nyarakról, olvadó gleccserekről remek katasztrófafilmeket is lehet csinálni. Csak azok nem maradnak majd meg olyan sokáig. Csinál vajon még új filmet Tarantino? És miről szól majd? A küzdésről és a bizalomról?