Rigó Béla: Születésnapomra II.

(József Attila öregkori verseiből)

Immár száz éves lettem én.

üzenet ez a költemény

esem-

esen.

Hálóként rángó idegen

át szellemem egy idegen

kezet

vezet.

Száz évem szépen elszelelt.

A kor keresztre felszegelt,

ezért

vezért

csinált belőlem posztumusz.

Van már négy sírom. Sok humusz

s babér

a bér.

Megértem azt is: Szegeden

tőlem kapott az egyetem

levett

nevet.

Túlnőttem minden mesterem,

annyira, hogy már restellem.

(Be szép

beszéd!)

Bár hivatásos híveket

néhány kikoplalt rím etet,

kudarc

e harc:

ma sem tanul a nép, s az a

falon-penészfolt szép haza

megint

megint.

Ez a mennyből jött vers hanyag.

Még nem törvény, de nyersanyag:

tüzem

üzen

belőle, bokrom egyre ég...

Ki jönne fel a hegyre még?

Felem-

elem.

Varró Dániel: A Bús, Piros Vödör dala

Vagyok a vödör – szállj, dalom! –
ki szomjúság és fájdalom
          alól
          dalol.

Üres vagyok és hontalan,
szívembe únos-untalan
          bebú
          a bú.

Ó, ért öröm, nem is kevés,
ivott belőlem fecske, és
          füle-
          müle.

A Kék Lapát! A Zöld Lavór!
Volt életemben pár lamúr –
          zománc-
          románc.

Oly ifju voltam és szeles,
úsztam a lét mosószeres
          vizén...
          Biz’ én

pucoltam pacát, foltot is
lehettem volna boldog is
          simán…
          S ti mán

el is feledtetek, nosza.
Rám ült az elmúlás kosza.
          Mocsok
          tocsog

körül, bármerre nézek én,
piszok került elém, belém,
          alám.
          Na, lám.

Hisz szép vagyok még és deli,
hát mért nem töltötök teli?
          Az ok,
          gazok,

mi, hogy beposhadt vénkorom?
Kit ellepett a szén, korom,
          s feled-
          ve lett,

kit benőtt fű és moha már,
nem lehet abból soha már
          vidor
          vödör?

Tóth Krisztina: Porhó

Harminckettő hogy telhetett?
Hogy múltak el napok, hetek?
          Letelt,
          s hitelt

nemigen ad már a jelen.
Nem voltam benne még jelen,
          úgy múlt
          a múlt,

annyi idő, hogy szinte sok.
De ért már más is, mint e sokk:
          hold is,
          nap is

pólyálta hűlő életem,
s amit nem tettem, terveztem
          e lét
          felét

leélve: őrzöm arcomat,
s eleddig nem zuhant sokat
          csecsem
          becse,

sőt, egy bocsom is van (de szép!),
beszélni is kezd majd ez év
          telén
          talán,

de hogy mi történt, mire volt jó
harminckét éven át e porhó,
          havam,
          hevem

hová gomolygott nyomtalan,
és ugyan hol, ha nyoma van,
          szivek
          szavak

mélyén mi ülepszik, mi lesz,
így fog eltelni, élni ez?
          Vagy túl
          a túl

bonyolult léten, túl ezen
egyszercsak majd megérkezem
          s ittlétemet
          átlátom ott?!

Kovács András Ferenc: Bírálóimhoz.
Születésnapomra. Plágium!

Harmincnégy éves lettem én:
nem bódít versen vett remény,
          se bű,
          se báj.

A mennybolt menten rámborul:
nem éltem jól, sem jámborul
          csupán
          bután.

Mint kínon égő ékezet,
lobog világom: létezek!
          Enyém
          e fény!

Hallom: vagyok, mert nem vagyok,
hisz bennem nem rág, nem ragyog
          serény
          erény…

Azt mondják, arcom régi maszk:
miért is vágok én grimaszt,
          ha kell,
          ha nem?

Divatbölcs egy sem érti tán:
helyettök lettem én vidám
          iszony.
          Bizony.

Magamnak túl nehéz terű
vagyok – nem vált meg vers, se bű,
          se báj.
          Sebaj.

Balla Zsófia: Az élő forma

Negyvennyolc éves lettem én,
és meglep, hogy már hölgyemény
          leszek.
          Ezek

már nem viccelni-jó idők.
A telést rosszalljuk mi, nők –
          ha mond-
          hatom

ezt így. A világbánatom
úgy otthagynám egy vonaton!
          Kicsit
          visít

a lélek bennem, hogy mire
vittem. Mondhatom, semmire.
          Egy part
          se tart.

Nem lestem hatalom kegyét.
Csak az szabad, aki szegény:
          nem öl
          meg ól.

Engem már sok halál szeret –
mégsem fagyott rám hős-szerep,
          vagyis
          hamis.

Azt foldozom, mi hátra van:
még végül megszokom magam…
          S ha néz,
          ki néz,

majd legyen benne irgalom
versemhez a túloldalon.
          Hisz él.
          S ítél.

Székely Dezső: [Születésnapomra]

(J. A. Születésnapomra c. versének ikerdarabja)

Akárhány éves lettem én,
nem segített jótétemény.
          A kéz
          nehéz

görccsel írja e vallomást.
Hazudni a vigasztalást
          bizony
          iszony.

Kátyúba rekedt életem,
mégsem voltam reménytelen
          s léha.
          Néha

tűzbe mentem Nagyért, Kissért,
mégis ezek miatt kisért
          hosszú
          bosszú.

Lehettem volna pártizé
s egy rózsadombi Nárciszé,
          balos
          dalos,

de nem lettem, mert pár dalom
nekem több, mint a pártvagyon,
          holott
          halott!

Mégis, jó szívvel fogadom:
használni fog a kobakom
          kinek-
          kinek…

Nem várhatom, hogy versemet
a költő-cenzor fejtse meg;
          hiú
          fiú.

Szegények, bukott angyalok
űzött hada követ gyalog
          s megért.
          Ezért

nekik bevallhatom, mi fáj,
aztán eltűnök Szent Mihály
          sovány
          lován.

Rigó Béla: Születésnapomra II.

(József Attila öregkori verseiből)

Immár száz éves lettem én.

üzenet ez a költemény

esem-

esen.

Hálóként rángó idegen

át szellemem egy idegen

kezet

vezet.

Száz évem szépen elszelelt.

A kor keresztre felszegelt,

ezért

vezért

csinált belőlem posztumusz.

Van már négy sírom. Sok humusz

s babér

a bér.

Megértem azt is: Szegeden

tőlem kapott az egyetem

levett

nevet.

Túlnőttem minden mesterem,

annyira, hogy már restellem.

(Be szép

beszéd!)

Bár hivatásos híveket

néhány kikoplalt rím etet,

kudarc

e harc:

ma sem tanul a nép, s az a

falon-penészfolt szép haza

megint

megint.

Ez a mennyből jött vers hanyag.

Még nem törvény, de nyersanyag:

tüzem

üzen

belőle, bokrom egyre ég...

Ki jönne fel a hegyre még?

Felem-

elem.