A depresszió

Amikor felfedezték az első antidepresszánst, akkor egymillióból még csak ötven ember volt depressziós. Mára 150 ezer. Hogy lett háromezerszer több? Úgy, hogy a depressziót megelőző „felvilágosító” kampányok hatására az emberek is elkezdik a problémáikat depresszióként felismerni, felkeresik a pszichiátert: semmi sem oldódik meg, mert gyógyszer nem tud életproblémákat megoldani. A gyógyszerek az embert passzívvá teszik. Azt mondják neki, hogy neked nem életproblémád van, hanem az agyad beteg, vedd be a gyógyszert, és elmúlik a baj.

A bipoláris zavar (mániás depresszió) még veszedelmesebb. Átsorolják a „depresszióst” mániássá, és életveszélyes antidepresszánsokat is felírhatnak nekik. Mert a szerotonin nem csökkentésével nem garantálható a depresszió megszűntetése, sőt, nemis mérhető(!).

Ráadásul a depressziósnak nincs betegségtudata, szerinte csak a világ olyan, amilyennek ő látja. Van 8-10 olyan tipikus tünet (megnyilvánulás), amiből megállapítható, hogy valaki depressziós-e. De ezeket nem írom le. Mert nem vagyok orvos, mert valaki még magára (társára) ismerne, mert még képes lenne gyógyszert feliratni. Csak megnyugtatásul: Churchill például egész életében depressziós volt. Mikor feldobódott állapotban volt (az egyik véglet, amit a környezete szeret) egy csónakkal nekiment az ellenséges flottának, ha padlót fogott (a másik véglet, amit a külvilág nem lát), akkor keresett egy teli üveget, és visszavonult...

A vörösbor kiváló toxikus axiolitikum. Bár Winston inkább a whiskyben hitt.